Bene Sándor (szerk.) Dobos István (szerk.) : FOLYTONOSSÁG ÉS MEGSZAKÍTOTTSÁG A MAGYAR KULTÚRÁBAN

A doktoriskolák VI. nemzetközi magyarságtudományi konferenciája (Bécs, 2019. szeptember 5–6.)

Kötetünk a 2019. szeptember 4–6. között Bécsben sorra került Folytonosság és megszakítottság a magyar kultúrában című doktoriskolai konferencia anyagának szerkesztett változatát tartalmazza. A Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság 2005 óta hirdeti meg doktorjelölteknek szóló konferenciáit, amelyeknek az elsődleges célja, hogy rendszeres nemzetközi megjelenési lehetőséget biztosítsanak a magyarságtudomány iránt érdeklődő ¯atal kutatók számára, az ötévente sorra kerülő világkongresszusok között. Az eddigi konferenciák és kiadványok olyan újdonságokkal szolgáltak, amelyek hathatósan segítették elő a magyarságtudományi kutatások elméleti és módszertani korszerűsítését, az interdiszciplináris szemlélet és a kultúrák közötti párbeszéd kibontakozását. Igyekeztünk ezúttal is olyan témát választani, amely a nemzetközi tudományosság mércéjével is releváns kérdést vet fel, megragadható a magyarságtudományok különböző szakterületei számára, s nem utolsó sorban képes megszólítani a PhD-s korosztályt. Így esett a választásunk a VI. doktoriskolák magyarságtudományi konferenciájának előkészítése során a kulturális tradíció értésének, elsajátításának és hagyományozásának kérdéseire, valamint az ezekben a folyamatokban mutatkozó törések, szakadások, újrakezdések történetére. Elöljáróban érdemes tehát emlékeztetni arra, milyen előzetes megfontolások érvényesültek a témaválasztás során. Az újraértelmezés, az újraolvasás a hagyomány elsajátításának, birtokba vételének, megőrzésének, s megújításának a legfőbb záloga. Önmagunk történeti megértésének az igénye hogyan határozza meg a kultúra megőrzésének, továbbadásának, elsajátításának a műveleteit. Értékőrzés és a nyitottság között mikor alakul ki egység, illetve változó erősségű feszültség vagy egyenesen ellentét? Mit értettek különböző korokban korszerűségen? Hogyan viszonyul a korszerűség a fejlődés eszményéhez? Voltak olyan szellemi-ideológiai irányzatok, amelyek a jövőre irányuló, egyenes vonalú előrehaladás képzetének igézetében éltek. Ehhez gyakran társult egyfajta teleologikus hagyományszemlélet, tehát visszafelé, a múltba vetítve is a vonalszerű haladás tételezése. A magyar művelődés történetében számolni kell a hagyomány folytonosságának a megszakadásával. Az idő tengelyén nehezen jelölhető ki a kultúra valamely alkotásának helye egyértelműen. Az idő mai világunkban bizonytalansági együttható. Az újítás nem kizárólag a jövőre irányulhat, hanem a múltra is, az örökség jelenvalóvá tételére. Hogyan emlékezünk? A jelen megértéséhez felhasználható múlt mélyen el van temetve. Elsősorban a cél- és fejlődés elvű felfogások tételezik, hogy a hagyomány adott, s folytonossága a jelennel könnyen felismerhető. A hagyomány más felfogás szerint mindenekelőtt történelmi érzéket jelent: a múlt időszerűségének az észlelését: tudatos kapcsolódást és nem igazodást az örökséghez. A politikai és művészeti konzervativizmus viszonya szövevényes kérdés. Vannak, akik utolérhetetlen tömörséggel világították meg e kapcsolat lényegét: nem szükségképpen vall hagyománytisztelő értékrendet a kultúrában az, aki konzervatív szemléletet képvisel a politikában és viszont. Mindennek belátásához a magyarságtudományok egészében, ám minden egyes diszciplínájában is szükséges magának a hagyomány-/tradíció-fogalomnak a történeti vizsgálata, re´exiója. A nemzetközi eszmetörténeti kutatások újabb meg¯gyelése: a traditio fogalma az egyes nemzeti nyelvekben (tradition, Tradition, tradición, tradizione, stb.) hosszú csend után a 18. század második felében jelenik meg robbanásszerűen – akkor, amikor a hagyományátadás és a múlthoz kapcsolódás a modernitás korának kezdetén mélyen problematikusá lesz. Van-e ennek párhuzama, s milyen időbeli eltolódásokkal a magyar kultúrában? „Tanitás, kézről kézre adó emberi tudomány és találmány” – határozta meg a latin traditio elvont jelentését Szenci Molnár Albert 1604-es szótárában; de már ez is komoly változást jelez a fogalom eredeti, teológiai értelméhez képest (traditio sacra). A magyar ’hagyomány’ szó ezt a teológiából elvont ’traditio’ jelentést csak a 19. század első felében veszi magára. Korábban a ’hagyomány’ végrendeletben továbbadott javakat jelentett (legatum), a ’hagyományos’ az a személy volt, aki örökölte azokat. Melyik területen mikor fordul át a jelentés az absztrakt irányba? A magyarságtudomány egyes területein milyen re´ektáltsági fokkal van jelen az ’öröklés’, ’örökség’ mellett a hagyomány aktív, az átadás gesztusát kiemelő értelmezése, amelyre Kölcsey még akkora súlyt vetett a Nemzeti hagyományokban? S a nyelv, az irodalom, a jog, a néprajz, a zene, a teológia s akár a természettudományok történeteinek területéről az általánosítás magasabb fokára lépve: vajon tulajdonítható-e elvi jelentőség a folytonosság és megszakítottság feszültségének a magyar történelem egészében? Voltak, akik úgy látták: egyik súlyos örökségünk, hogy a nyugat-európai korszerűsödés irányába ható folyamatok nem tudtak zavartalanul kibontakozni, az életminőség, s a műveltség emelkedését szorgalmazó kezdeményezések szabályszerűen megszakadtak. Mások a józan, mértéktartó nemzeti önismeretet szorgalmazták. Némelyek előszeretettel merítettek a magyar kultúrából olyan gondolatokat, amelyek a kultúrák sokféleségét és egyenrangúságát sugallják. A mai értelmező elkerülhetetlenül, s egyszersmind önszántából is kiszolgáltatott a hagyománynak. Az önként vállalt alávetettség azonban nem feltétlenül kell, hogy maga után vonja mindenféle tekintély feltétlen autoritásának az elismerését. Sohasem birtokolhatjuk teljes egészében a hagyományt, mindig csak meghatározott történelmi feltételek mellett, részlegesen sajátíthatjuk el. Érdemes talán ezért emlékeztetni arra, ahogyan Kodály körvonalazta vállalt föladatát 1925-ben: „Nem szakítani a múlttal, hanem megújítani a vele való kapcsolatot és intenzívebbé alakítani.” Az új mű megváltoztatja a múlt alkotásai között fennálló viszonyokat. Az új azonban nem érvényteleníti a régit. Ez a természettudományos gondolkodás sajátja, s nem a szellemtudományé. Az egységes nyugat-európai fejlődés képzetével szemben időről-időre megfogalmazódnak fenntartások, ugyanakkor nem tanácsos az összehasonlító szempont kikapcsolása a kutatásból, mert az más kultúrák felé a magyar örökség közvetítésének a nélkülözhetetlen eleme. A magyar kultúra legjobb értői az önérzetes bezárkózást éppúgy bírálták, mint ellenpárját, a felszínes mintakövetést. A politikai értelemben vett időszerűsítés a kultúra történetének terhes öröksége. Másfelől a korhűnek tartott értelmezés sem tartható okvetlenül azonosnak a jó értelmezéssel. A kultúra jelentése ki van szolgáltatva a történetiségnek: a jelen a múltat mindig átírja. 

Ezeket az előzetes megfontolásokat, az azok során felvetődött kérdések időszerűségét a tanácskozáson elhangzott előadások és azoknak a jelen kötetben olvasható szerkesztett változatai egyértelműen visszaigazolták. A rendezvény sikere mind a résztvevők létszámát, mind az általuk képviselt intézmények körét tekintve kiemelkedő volt: 68 előadó vett részt rajta 7 ország 14 egyeteméről. Magyarországot nyolc doktoriskola képviselte, Szlovákia, Horvátország, Lengyelország, Spanyolország, Finnország Románia egy-egy doktori iskolával volt jelen. A konferencia bécsi helyszíne és szellemi környezete egyszersmind alkalmat teremtett arra, hogy az autochton és az idegen, az originális és az örökölt viszonyát is felvessék az előadók. A kötetben kiváló írások vizsgálják a más, a sajátunktól eltérő kulturális és politikai hagyomány elsajátíthatóságának, integrálásának kérdéseit, a kulturális asszimiláció, a nemzeti és a tágabb (közép-európai, sőt, európai) regionális hagyományképződés és hagyományképzés viszonyrendszerét. Közös következtetésük talán annyiban összegezhető: térségünkben a folyamatos megszakítottság, a múlt állandó újrakezdése és újraírása maga is hagyománynak tekinthető.

"Egy kultúra folytonossága vagy megszakítottsága önmagán túlmutató kérdés, nem csupán a belső viszonyokat határozza meg, hanem kihat adott nép nemzetközi térben elfoglalt helyére. A kérdéskör szorosan kapcsolódik az identitáshoz, illetve a »mi és ők« szembeállításhoz, vagyis ahhoz a jelenséghez, hogy az egyik kultúra a másikhoz viszonyítva, illetve azzal szembeállítva határozza meg magát."