Nagy T. Katalin (szerk.) : CSÍKSZENTMIHÁLYI RÓBERT

Nincs nagyobb adottság, mint a természetesség. Ha valaki ennek birtokában van, a keze ügyébe kerülő anyaggal
minden megtörténhetik. Többek közt az is, hogy a tömeg - gipsz, fa, acél, bronz, kő - egyszer csak elkezd élni, s
ha sok szerencsés körülmény összejátszik: kedvező a koráramlat, érzékeny a befogadás, az értéket intenzívebben
akarja visszalátni az idő - még remekmű is születhetik. Ez az a pillanat, amit nem nagyon tudunk, csak sejtünk.
Csíkszentmihályi Róbertnek számtalan ilyen pillanata van. Szobrai, a legkisebbtől a legnagyobbig, magukban
hordják az effajta lehetőséget. Formájukkal?, avval is, hiszen az anyag, csak így válhatik költészetté. De létüket
mindennél jobban meghatározza az őket létrehívó szenvedély: az anyagalakítás etikája                                                                                                                                  SZAKOLCZAY LAJOS

A Zenénél csak a hangszer, az arra rámozduló kéz, a finoman hátrahajtott fej kap hangsúlyt. A művész arra tesz kísérletet, hogy a zenét mint fogalmat, mint érzelmi mezőt jelenítse meg, amit verbálisan is, plasztikailag is szinte lehetetlen leírni. A gondolati lényeget szobrászilag kiemelő, a testiséget elhanyagoló előadásmóddal Csíkszentmihályi egy olyan műtípust teremtett meg, amely a kortárs magyar szobrászatban egyedülálló, összetéveszthetetlen, jól elválasztja őt még az ugyancsak reneszánsz hagyományokat követő nemzedéktársaitól is.

                                                                                                                                                     HANN FERENC