Vanyó László : AZ ÓKERESZTÉNY MŰVÉSZET SZIMBÓLUMAI

A korai kereszténység elsődleges kifejezési eszköze a szó, a beszéd, az írás volt, csak valamivel később jelent meg a hittartalom vizuális megformálása kép, szobor formájában. A kép és szobor iránti gyanakvás ugyan egészen a VIII—IX. századig nem szűnt meg teljesen, de a művészi ábrázolás ennek ellenére polgárjogot nyert az egyházban A kezdeti és később is időnként megnyilvánuló idegenkedést magyarázza részben az ószövetségi képtilalom, részben a tény, hogy a „kép" és „szobor" fogalmakhoz, a „bálvány" fogalma asszociálódott, ami — ha nem is tette lehetetlenné, de — gátolta a képábrázolás alkalmazását. A vizuális kifejezés iránti igény azonban erősebbnek bizonyult mint a tiltó folyamat. A hittartalom látványszerű megjelenítésénél a keresztények is koruk adott formavilágához nyúltak, ugyanazokkal a formaelemekkel és kompozíciós sémákkal éltek, mint a pogány mesterek. A vizuális megjelenítés formai elemeit így a görög—római világ szolgáltatta, a sajátos jelentést és tartalmat pedig a keresztények adták az öröklött képelemeknek. A III—IV. században tűnnek fel olyan képelemek az ábrázolásokon, amelyek kifejezetten szentírási ihletésről tanúskodnak, amelyek azt is bizonyítják, hogy ekkor már a kifejezésformákra is alakítőan hat a keresztény tartalom. Az első öt évszázad alakította ki azt a keresztény jelképrendszert, amelyek nélkül a középkori műalkotások, a templomok jel- és emblémarendszere ma sem érthető. A kötet az ókeresztény kor művészetének fejlődéséről ad áttekintést és részletesebben foglalkozik a legfontosabb szimbólumok eredetével, jelentésével a korabeli irodalmi emlékek alapján, amelyek megmutatják, hogyan „olvasták" keresztény elődeink ezeket a jelképeket.
A borítón: Orante (Coemete-rium maius, Róma, IV. század).