Bereményi Géza : A SVÉD KIRÁLY

Huszonhárom éves vagyok, és gyerekkorom a Teleki téren telt el. Négyéves lehettem, amikor a konyhában ülve rakodók és iszákos semmittevők akadozó felolvasását hallgattam. Tarzan-kony-vekböl és vadnyugati ponyvákból olvastak nekem, közben megmelegedhettek nálunk, és nagyapámtól két forintot is kaptak érte. A földszintes házban, ahol laktunk, tíz szoba-konyhás lakás volt, öregasszonyok, nyugdíjasok és kiskereskedők lakták. Egy hadirokkant vasárnaponként kivitt a Kerepesi temetőbe, és itt minden egyes alkalommal leköptük Görgey sírját. Olyan emberek között nevelkedtem, akik az egészből nem sokat értettek, de helytálltak a maguk módján, sőt, életük bizonyos szempontból hősiesnek mondható. Sokfelé laktam azóta, de igazi józsefvárosinak érzem magam. Ez a városrész mint környezet, sohasem szerepel írásaimban. Azt mondják, egy novella magáért beszél. E.. iem igaz. Különösen mostanában nem, amikor a fogalmak olyan villámsc-bességgel cserélnek értéket, és egyre kevesebben képesek különválasztani az értékest az értéktelentől. Egyik novella a másikat magyarázza, borítja fénybe vagy árnyékba. Jól tudom ezért, hogy első kötetem sorsa nemcsak most dől cl, hanem elsősorban majd akkor, amikor további művekkel sikerül cl fogadtatnom sajátosságait. Ha nem, hát az is elképzelhető, hogy rövidesen el-veszti minden értékét. De én -állítom - türelmes vagyok, és talán nem is halok meg egyhamar, így talán ezekből az írásokból is lesz valami. A viszontlátásra

Bereményi Géza