Heller Ágnes : BICIKLIZŐ MAJOM élet- és korrajz

A Bicikliző majom című inter-júregénynek alapanyagul szolgáló 32 darab, egyenként 90 perces kazettát betöltő beszélgetést Heller Ágnessel látszólag a véletlen szülte. Az idegen című esszégyűjteménye elé szerettem volna egy húsz-harminc oldalas interjút készíteni vele. Már második magnós beszélgetésünkkor kiderült, hogy ebből nem egy hatvan-hetven oldalas nyersanyag lesz, amiből megírom a húsz-harminc oldalas sorsinterjút, hanem valami „más". Miután felismertük „termékeny" funkcióját, a „véletlenről" gyorsan lefejtettük a lényeget rejtő hámréteget, rugalmasan ejtettük az eredeti tervet, s belevágtunk a beszélgetés két hónapig tartó, heti kétszer hét-nyolc órás folyamába (az „ülések" alatt rituálisan elszürcsöltünk egy-egy üveg pezsgőt), melynek anyagáról már az ötödik-hatodik kazetta táján tudtam, de darab ideig még nem mertem kimondani: regény lesz. Heller Ágnes életének és korának regénye, amelynek kiáradását, szerkezetbe rendeződését az én érdeklődésem sarkallja és irányítja.
Oknyomozó érdeklődésem egyaránt fakad saját életemből, amelyhez Heller Ágnesnek tudtán kívül, az írásaival oly jelentősen köze volt, és nemzedékemnek a Heller Ágnesétől oly különböző tapasztalataiból, vagy leginkább azok hiányából. A tény, hogy eszmélkedő korom három távolból hősként tisztelt bálványa Szörényi Levente, Jancsó Miklós és Heller Ágnes lehetett, az egyaránt jellemzi a ('68 és a hatvannyolcasság tengelye körül homogenizálódó) kort és a tőle teljesen el nem választható személyiségek rendkívüliségét.

Kőbányai János

Ha memoárt írok, belső történést rögzítek, ha történetet írok, külsőt. A történetírás cselekvésről szól, és nem arról, hogy mi mozog az emberek fejében. A memoár képes megjeleníteni a monológjainkat, a dialógusainkat is, nem csak a tetteinket. Ezért nem ültem be a könyvtárba, nem olvastam el az újságokat. Nem azért, mert igazabbnak tartom azt, ahogyan én emlékszem, hanem azért, mert azt akartam elmondani, ahogyan én emlékszem: tehát az énem autentikus elmondására törekedtem.
A memoárban is lehet hazudni. A memoárban nem az képviseli az igazságot, amit a levéltárak adatai visszaigazolnak, hanem az emlékezet autentici-tása. Hogy nem tagadom-e le magam előtt, amire kellemetlen emlékezni? Nem tagadom-e le, amikor hibáztam? Amit kellemetlen elmondani? Lehet hazudni az önéletrajzban, de az nem azonos azzal, hogy nem ellenőrzöm a tényeket a könyvtárban. Nemcsak különbözőképpen emlékezünk, de különböző a viszonyunk is saját múltunkhoz. Az enyém meglehetősen ironikus.
Nem fogjuk soha a történelmet úgy leírni, ahogy ténylegesen megtörtént. Minden leírás-rögzítés fikció. A történetírás is. A történelem csak a történetírásban létezik. Az ember cselekszik. A könyveket úgy írják, a-hogy valaki és valakik látták a történelmet. S ebben már megjelenik a fikció eleme. Minden fikció. A memoár őszinte fikció. Mert megmondja, hogy fikció: úgy írom le, ahogy én láttam. A történetírás azonban bonyultabb fikció, mert azt próbálja elhitetni, hogy úgy írja le a dolgokat, ahogy azok valóban megtörténetek.