Louis Pergaud : GOMBHÁBORÚ

Két hegyvidéki falucska - Longeverne és Velrans - emberemlékezet óta ádázul gyűlölködik, nem csoda hát, hogy a gyerekek közt is kitör a háború. A velrans-iak szörnyű sértést vágnak a longeverne-iek fejéhez, és Lebrac vezér, a két Kobak fiú, Pépe, Duda, Cinege meg a többi rettenthetetlen vitéz úgy határoz, hogy a becsületükbe gázoló mocskolódás vért, pontosabban gombot kíván. Igen: gombot. Mert az öreghegyi Nagycsalitban zajló tusáknak az a célja, hogy foglyot ejtsenek, akit „kínzócölöphöz" állítanak, s levágják mindenét, ami levágható: gombot, nadrág-, tartót,.paszományt, „cipőperklit". És ahogy az már az ilyen nagy háborúkban lenni szokott, van itt tömegverekedés és párviadal, hősi tett és árulás, csel és ellencsel, no meg szerelem. A szerző az előszóban tapintatosan közli, hogy se nem gyerekeknek, se nem ifjú szüzeknek írta az 1912-ben megjelent könyvét. Ami azt illeti, elég sok szabadszájúság van benne ahhoz, hogy ezt könnyen belássuk. Bognár Róbert telitalálat fordításával mégis régi adósságunkat törlesztettük, hiszen a francia gyerekek úgy forgatják ezt a regényt, mint a mieink A Pál utcai fiúkat.

Aki szereti Rabelais-t, ezt a valódi francia lángelmét, azt hiszem, örömét leli majd könyvemben, mely címe ellenére nem kisgyermekeknek szól és nem is ifjú szüzeknek.
Pokolba kiherélt korunk (nyelvi) szemérmességével és szenteskedésével, mely oly gyakran meghozza mérges gyümölcsét, az idegbajt! És pokolba a latinos pedánsokkal: én kelta vagyok.
Egészséges könyvet akartam írni, rabelais-i szellemű, örömet sugárzó, vaskos, vérbő hősregényt, mely felidézi atyáink boldog kacagását, atyáinkét, kik hírhedett nagyivók voltak vagy finnyás, podagrás urak.
Nem riadtam vissza a nyers beszédtől, csak azt néztem, hogy zamatos legyen, se a sikamlós szótól, csak azt néztem, hogy kifejező legyen.
Gyerekkorom egy darabkáját akartam felidézni, megmutatni, hogy kiszabadulva a képmutatás, a család és az iskola béklyójából, milyen lelkes és szilaj, őszinte és hősi vadócéletet éltünk.
Könnyen belátható, hogy témám miatt nem érhettem be Racine szókincsével.
Ha bocsánatot akarnék nyerni hőseim merész és cifra kifejezéseiért, avval mentegethetném magam, hogy igyekeztem hűségesen visszaadni beszédüket. De senkinek se kötelező elolvasni a könyvemet. És előszavam, valamint a jelmondatul választolt Rabelais-mottó után az undorító erkölcsi hasfájástól gyötört világi meg egyházi kajmánoknak nincs joguk panaszkodni.
Egyébiránt pedig - és ez a legjobb mentségem - könyvem örömben fogant, gyönyörűséggel íródott, mulattatta egypár barátomat, és megnevetteti a kiadómat;* jogosan remélhetem tehát, hogy tetszeni fog a „jóakaratú embereknek", ahogy az Üjtestamentum írja, a többi meg - egyik hősöm, Lebrac szavával élve - le van szarva.
L.P